Amikor az egyetemen hallgatóként az egyik Egészségpszichológia kurzusunkon az onkológiai betegek, illetve hozzátartozóik támogatásáról tartottam előadást, a veszteségekről is szó esett, én pedig a fenti diával zártam a mondanivalómat. Irvin D. Yalom Halálról és életről című, feleségével, Marilyn Yalommal közös könyvükben arról ír, ahogyan egy korábbi, gyászoló páciensére gondol vissza sokkal később, saját feleségének elvesztése után.
Évekkel ezelőtt olvastam a könyvet, és évekkel ezelőtt történt ez az előadás is, de Yalom sorai újra és újra eszembe jutnak, és alázatra intenek a munkában. Emlékeztetnek, hogy akármilyen átfogó szakmai tudást gyűjtök is a veszteségekről és a gyászról, bár ez is nagyon fontos, nem feltétlenül visz közelebb ahhoz, hogy az ember, aki velem szemben ül, mit él át.
Szeretem a Gyászfeldolgozás Módszerben, hogy hangsúlyozza: minden gyász egyedi. Gyászunk annyiféle, ahányfélék vagyunk, ahányféle kapcsolatban vagyunk. Ez annyira fontos alapelv, hogy minden alkalom elején emlékeztetjük magunkat a titoktartás és az érzelmi őszinteség fontosságán túl a gyász egyediségének tiszteletben tartására is. Azt gondolom, hogy akármilyen hasonló veszteséget élünk is át valakivel, egyikünk sem tudhatja, hogy pontosan min megy keresztül a másik - én sem tudhatom a klienseim esetében. Saját veszteségeim emlékei segíthetnek, hogy beleképzelhessem magamat a helyükbe, de ezek torzíthatnak, félrevihetnek. Ami végül a kezemben marad, mégiscsak az alázat és a figyelem: hogy a tőlem telhető mértékben jelen legyek nekik, és megpróbáljam azt meghallani, amit ők szeretnének elmondani a saját gyászukról.
Kommentare