Az előző posztomban arról írtam, hogy gyászolóként mennyi okos megjegyzést, vigasztalónak szánt mondatot kapunk, amik nem segítenek, és hogy talán mindannyian találkoztunk már ezeknek a mondatoknak valamelyikével, miután veszteség ért.
De azt hiszem, hogy a legtöbbünk már mondta is őket a másik oldalon állva. Én biztosan.
Amikor egy szerettünk gyászol, szívettépő látni a fájdalmát, és sokszor nehéz együtt lenni vele a szenvedésében. Szeretnénk mielőbb enyhíteni a nehéz érzésein, és azt gondoljuk, egy-egy intellektuális megjegyzéssel ezt megtehetjük. Ezek lehetnek kifejezetten durvák ("Majd lesz másik."), vagy ártatlanabbnak tűnők ("Hálás lehetsz, hogy ilyen szép kapcsolatotok volt.", vagy: "Jobb neki ott, ahol most van."). Sőt, előfordul, hogy egy-egy ilyen gondolat a gyászolónak is kapaszkodót jelent. Mégis, az ilyen mondatokkal azt kommunikáljuk a szerettünk felé, hogy elvárjuk tőle, hogy a dolgok "jó oldalát" nézze, és rövid időn belül jobban legyen. Hogy egy bizonyos pont után már nem bírjuk elhordozni a fájdalmát, szenvedését, amiből arra következtethet, hogy ezekkel csak egyedül küzdhet meg.
Sokszor pedig - különösen súlyos tragédiáknál - egyszerűen elakadunk. Nem tudjuk, hogy mit mondhatnánk, és nem akarunk rosszat mondani. Ami történt, arra egyébként sincsenek szavak. Nem akarunk rontani az amúgy is kétségbeejtő helyzeten, ezért inkább nem mondunk semmit. A gyászolók elszigeteltségét pedig tovább mélyítheti, ha azt tapasztalják, hogy a jelenlétükben mindenki feszengeni kezd, elhallgat.
Ezekben a nehéz helyzetekben is vannak eszközök a kezünkben. Feltehetünk bármilyen kérdést, ami azt közvetíti a szerettünk felé, hogy szívesen meghallgatjuk, milyen érzéseket él át, újra és újra beszélhet ezekről. Amikor a veszteségről értesültünk, megkérdezhetjük, hogyan történt, és azt is, hogy a gyászoló mikor és hogyan szembesült a veszteség tényével, vagy a helyzet súlyosságával. Megkérhetjük, hogy meséljen az elveszített személlyel való kapcsolatáról. Megkérdezhetjük, hogy hogyan érzi magát. Legyünk vele, ahogyan beszél, és inkább csak hallgassuk őt, ne adjunk neki tanácsokat. Ne mondjuk, hogy tudjuk, mit érez, mert ez nem igaz: senki sem tudhatja rajta kívül. Elmondhatjuk, mennyire sajnáljuk, ami történt, vagy amit át kellett élnie. Megerősíthetjük, hogy számíthat ránk, és vele szeretnénk lenni, akármilyen nehezen is érzi magát. A gyászolóknak sokszor nehezére esik a mindennapos feladatok elvégzése is, ezért felajánlhatjuk neki a segítségünket ezekben is - gyakran segít, ha konkrét javaslatokat teszünk, hogy mit tudnánk megtenni érte, mert egy veszteség általában megbénít: sok gyászolónak nehéz proaktívnak lennie, nehéz kérnie, sokaknak azt is nehéz megfogalmazni, hogy mire lenne szükségük.
Nagyon fontos azonban, hogy akár csak beszélgetünk, akár konkrét teendőkben segítünk egy gyászoló szerettünknek, mindig figyeljük érzékenyen a határaira: ha már nem komfortos tovább beszélnie a veszteségről, ne erőltessük ezt, és ha éppen nem szeretne segítséget elfogadni, tartsuk tiszteletben a kérését.
Comments