Nemrégiben megnéztem Az élet fája című filmet, amiben egy gyászoló anya jelenik meg, aki a közelmúltban veszítette el a fiát. Az egyik jelenetben a vesztesége után a következő mondatokkal próbálják támogatni őt: "Az emléke veled marad. Most erősnek kell lenned. Tudom, hogy a fájdalom majd idővel elmúlik, és bár ez biztos durván hangzik, ez az igazság. Ilyen az élet, egyszer mindenki elmegy. Még mindig maradt két fiad."
Talán mind kaptunk már hasonló mondatokat egy-egy veszteségünk után, és talán azt is tapasztaltuk már, hogy nem segítenek, sőt, van, amelyiket kifejezetten fájdalmas hallani.
A fenti monológ tökéletes példája annak, hogy milyen rosszul kezeljük társadalomként a gyászt. Olyan hiedelmeket vallunk a gyásszal kapcsolatban, amelyek tényszerűen nem igazak: ilyen például, az, hogy a fájdalom majd idővel elmúlik. Valójában a gyászt önmagában az idő nem gyógyítja, és egy évekkel ezelőtti veszteség a jelenben is lehet nagyon intenzív és fájdalmas, ha valamiért feldolgozatlan maradt. Nem segítenek az intellektuális megjegyzések sem, mint például, hogy "Még mindig maradt két fiad." Ez tényszerűen ugyan igaz lehet, de a veszteség fájdalmán semmit nem enyhít, azonban érvénytelenítheti a gyászoló fájdalmát, és bűntudatot kelthet benne, amiért nem tudja a másik mércéinek megfelelően értékelni azt, amije megmaradt.
A gyász feldolgozásában kifejezett akadályt jelentenek ezek környezetünkből, társadalmunkból hozott mítoszok és intellektuális megjegyzések. Nem érdemes azt várnunk, hogy az idő majd megoldja a fájdalmunkat, ha már évek óta szenvedünk. Nem érdemes megpróbálnunk minden áron erősnek lenni. Nem érdemes megpróbálnunk pótolni valamivel a hiányt. Nem érdemes attól várnunk a gyógyulást, hogy elfoglaljuk magunkat valamivel. Ami valójában segít, az a ténylegesen együttérző, támogató személyek társasága (legyenek ezek szeretteink, vagy egy segítő szakember), és a kimondatlan vagy meg nem hallott érzelmeinkkel, beteljesületlen álmainkkal, vágyainkkal való munka.