Gyász és patológia?

„Úgy vélem, a normalitás koncepciója a gyásszal kapcsolatban elhibázott. Minél mélyebb a szeretet, annál nagyobb a gyász, és az is lehet, hogy soha nem ér véget. Szerintem vannak olyan esetek, amikor valaki magával viszi a gyászát a sírba. Tudom, hogy néhányan írtak már a gyász szakaszairól. Az én véleményem szerint ez butaság, (…) mert azt sugallja, hogy létezik egyfajta univerzális menetrend a gyász folyamatában, és nem veszi figyelembe az elveszített szeretetkapcsolat természetét. Tehát nagyon sokfajta gyászt megtapasztalhatunk az elveszített kapcsolat természetétől függően. Amikor egy szeretett személy meghal, ez önmagában nem magyarázza meg, hogy miért kellene patologizálnunk a gyászt. Ha patologizálnánk a gyászt, akkor patologizálnánk a szeretetet is.”

A fenti idézet részlet egy Robert Stolorow pszichoanalitikussal készült interjúból (Why You Should Never Tell Someone Who’s Grieveing To „Move On”, megjelent a Thrive Global online felületén), a fordítás dr. Sarungi Emőke és Harkai Viktória munkája. A teljes interjú magyar fordítása a Kharón Thanatológiai Szemle 2019. évi 2. lapszámában jelent meg. Az idézet sok fontos témát felvet a gyásszal kapcsolatban, például a gyász szakaszainak koncepcióját, a gyász és patológia, azaz különböző pszichés zavarok elkülönítésének lehetőségeit, és azt a kérdést is, hogy létezik-e a gyászból gyógyulás, hogyan gondolkodhatunk a gyászmunkáról, mi lehet a gyászmunka célja. A következő posztjaimban ezeket a témákat fogom érinteni.

Minden gyász egyedi

Amikor az egyetemen hallgatóként az egyik Egészségpszichológia kurzusunkon az onkológiai betegek, illetve hozzátartozóik támogatásáról tartottam előadást, a veszteségekről is szó esett, én pedig a fenti diával zártam a mondanivalómat. Irvin D. Yalom Halálról és életről című, feleségével, Marilyn Yalommal közös könyvükben arról ír, ahogyan egy korábbi, gyászoló páciensére gondol vissza sokkal később, saját feleségének elvesztése után.

Évekkel ezelőtt olvastam a könyvet, és évekkel ezelőtt történt ez az előadás is, de Yalom sorai újra és újra eszembe jutnak, és alázatra intenek a munkában. Emlékeztetnek, hogy akármilyen átfogó szakmai tudást gyűjtök is a veszteségekről és a gyászról, bár ez is nagyon fontos, nem feltétlenül visz közelebb ahhoz, hogy az ember, aki velem szemben ül, mit él át.

Szeretem a Gyászfeldolgozás Módszerben, hogy hangsúlyozza: minden gyász egyedi. Gyászunk annyiféle, ahányfélék vagyunk, ahányféle kapcsolatban vagyunk. Ez annyira fontos alapelv, hogy minden alkalom elején emlékeztetjük magunkat a titoktartás és az érzelmi őszinteség fontosságán túl a gyász egyediségének tiszteletben tartására is. Azt gondolom, hogy akármilyen hasonló veszteséget élünk is át valakivel, egyikünk sem tudhatja, hogy pontosan min megy keresztül a másik - én sem tudhatom a klienseim esetében. Saját veszteségeim emlékei segíthetnek, hogy beleképzelhessem magamat a helyükbe, de ezek torzíthatnak, félrevihetnek. Ami végül a kezemben marad, mégiscsak az alázat és a figyelem: hogy a tőlem telhető mértékben jelen legyek nekik, és megpróbáljam azt meghallani, amit ők szeretnének elmondani a saját gyászukról.

Hogyan lehetsz támasz a gyászban?

Az előző posztomban arról írtam, hogy gyászolóként mennyi okos megjegyzést, vigasztalónak szánt mondatot kapunk, amik nem segítenek, és hogy talán mindannyian találkoztunk már ezeknek a mondatoknak valamelyikével, miután veszteség ért.

De azt hiszem, hogy a legtöbbünk már mondta is őket a másik oldalon állva. Én biztosan.

Amikor egy szerettünk gyászol, szívettépő látni a fájdalmát, és sokszor nehéz együtt lenni vele a szenvedésében. Szeretnénk mielőbb enyhíteni a nehéz érzésein, és azt gondoljuk, egy-egy intellektuális megjegyzéssel ezt megtehetjük. Ezek lehetnek kifejezetten durvák ("Majd lesz másik."), vagy ártatlanabbnak tűnők ("Hálás lehetsz, hogy ilyen szép kapcsolatotok volt.", vagy: "Jobb neki ott, ahol most van."). Sőt, előfordul, hogy egy-egy ilyen gondolat a gyászolónak is kapaszkodót jelent. Mégis, az ilyen mondatokkal azt kommunikáljuk a szerettünk felé, hogy elvárjuk tőle, hogy a dolgok "jó oldalát" nézze, és rövid időn belül jobban legyen. Hogy egy bizonyos pont után már nem bírjuk elhordozni a fájdalmát, szenvedését, amiből arra következtethet, hogy ezekkel csak egyedül küzdhet meg.

Sokszor pedig - különösen súlyos tragédiáknál - egyszerűen elakadunk. Nem tudjuk, hogy mit mondhatnánk, és nem akarunk rosszat mondani. Ami történt, arra egyébként sincsenek szavak. Nem akarunk rontani az amúgy is kétségbeejtő helyzeten, ezért inkább nem mondunk semmit. A gyászolók elszigeteltségét pedig tovább mélyítheti, ha azt tapasztalják, hogy a jelenlétükben mindenki feszengeni kezd, elhallgat.

Ezekben a nehéz helyzetekben is vannak eszközök a kezünkben. Feltehetünk bármilyen kérdést, ami azt közvetíti a szerettünk felé, hogy szívesen meghallgatjuk, milyen érzéseket él át, újra és újra beszélhet ezekről. Amikor a veszteségről értesültünk, megkérdezhetjük, hogyan történt, és azt is, hogy a gyászoló mikor és hogyan szembesült a veszteség tényével, vagy a helyzet súlyosságával. Megkérhetjük, hogy meséljen az elveszített személlyel való kapcsolatáról. Megkérdezhetjük, hogy hogyan érzi magát. Legyünk vele, ahogyan beszél, és inkább csak hallgassuk őt, ne adjunk neki tanácsokat. Ne mondjuk, hogy tudjuk, mit érez, mert ez nem igaz: senki sem tudhatja rajta kívül. Elmondhatjuk, mennyire sajnáljuk, ami történt, vagy amit át kellett élnie. Megerősíthetjük, hogy számíthat ránk, és vele szeretnénk lenni, akármilyen nehezen is érzi magát. A gyászolóknak sokszor nehezére esik a mindennapos feladatok elvégzése is, ezért felajánlhatjuk neki a segítségünket ezekben is - gyakran segít, ha konkrét javaslatokat teszünk, hogy mit tudnánk megtenni érte, mert egy veszteség általában megbénít: sok gyászolónak nehéz proaktívnak lennie, nehéz kérnie, sokaknak azt is nehéz megfogalmazni, hogy mire lenne szükségük.

Nagyon fontos azonban, hogy akár csak beszélgetünk, akár konkrét teendőkben segítünk egy gyászoló szerettünknek, mindig figyeljük érzékenyen a határaira: ha már nem komfortos tovább beszélnie a veszteségről, ne erőltessük ezt, és ha éppen nem szeretne segítséget elfogadni, tartsuk tiszteletben a kérését.